Kettőkilenchat.

Azonnal zenekart akarok. Nightwisht akarok játszani. Régit főleg ha lehet... Ez most onnan jött amúgy, hogy meghallgattam a lowlandi koncertről a Nemo-t. Aztán kicsit nosztalgiáztam, és eszembe jutott, hogy a legelső dal amit el tudtam dobolni, az (kapaszkodás) Sonata Arctica volt. No nem ám az eszetlen kétlábgépes agyamenéseik (amitől amúgy megőrülök; mármint nem a kétlábgéptől, hanem attól a már műfajjá avanzsált unalmas powermetal kétlábgéptől. Elhiszem, hogy tudnak, meg pontosak, de basszameg. U-NA-LOM. És még általában szarul is szólnak, mivel ilyen sebességnél már triggerelni kell a dobot, hogy szóljon is. Bezzeg Lombardo vagy Bostaph bácsi. Na kanyarodjunk valahogy vissza...), hanem a csodaszép Tallulah, a világ legrosszabb hangzású zongora (szinti) hangszínével. Amúgy nem lenne rossz dal, de elképzeltem, ahogy a dobosuk Tommy Portimo szenvedve játssza fel, és közben mondogatja, hogy nem, nincs kétlábgép, lassan, nyugod.... ááááá megint elbasztam. Wehehe. Aztán a második eljátszandó dal az a legendás Lynyrd Skynyrd Sweet Home Alabamája volt. Ott azért már kellett a Nagy Laci, mert nem tudtam mi az a flem, meg a váltások azért érdekesek voltak. Akkor. Ma már persze (egowarning) széjjeldobolom. De akkor... Na mindegy, Nightwish tributeot ide nekem. De felőlem egy kis Lynyrd Skynyrd is lehet.