Száznyolcvanegy.

Derék cimborám minap hozzámvágott egy új Sonata Arctica lemezt, hogy ez mennyire jólett meg hallgassam meg és hű. Derék cimborámról köztudom már régóta, hogy SA függő. Szal ha Tony Kakko tiroli dallamokat játszanabendzsón, sajttal a fején, Ő akkor is az első sorban tombolna. Ugye, Pítör? No a lényeg, hogy átnyálaztam az új überjó SA albumot, és nem értem. Nem értem, hogy x év zenei pályafutás után miért nem tudnak újat alkotni. Miért nem tudnak elszakadni kicsit a kétlábgépes 10000 bpm-es reszeléstől. Aki egy SA albumot hallott, az hallotta mind. A dallamok mások, de ugyanaz az alap, ugyanazok a szövegek, ugyanaz a hangzás. És itt nem is értem a rajongókat. Ők ezt nem veszik észre? Hogy a finneknél maradjunk, egy Nightwish pl. ugyanott kezdte, ahol a SA, de ők képesek voltak túllépni önmagukon. Változatos dalokat írtak, más más hangzással. Habár itt jegyezném meg, hogy Tuomasnak ez a filmzenei mániája kezd kicsit aggasztani... Mindegy. Egy Dream Theater is ismétli önmagát, de egyben kísérletezik is. Portnoy is ugyanazokat a témákat hozza időről időre, de próbálkozik új dolgokkal is. Tommy Portimo (SA) nem. Ő leül, bekapcsolja a lábát, nyomatja az ezerhuszonnegyedeket, és... és ennyi. Szerintem kijelenthetem, hogy a csávó csak ezt tudja. Ami nem lenne gond, ha esetleg néha technikázna. Jukka is csinálja. Blomberg is csinálja. Frost is csinálja (pedig Ő kb. 10x gyorsabb mint Tommy). De ezen úriemberek belátták, hogy a sablon egy idő után unalmas. A 10. album után meg pláne. Nézzétek meg a Satyricon-tól a Fuel For The Hatred-et. Black Metalt nyomnak. Máshogy. Vagy Winds.

Úgyhogy a konklúzió dear Peterem, az hogy az új SA is booooooring as always. Or after the first track. Sry.