Százhuszonegy.

No, sikeresen hazaértem a megemlékezésről. Azt kell mondjam, nagyon szép és megható volt. A kórus, a bejátszások, amikor körbevitték a koporsót a stadionban... minden. Első megdöbbenésem akkor volt, amikor a színpad alatt álltam, vártam, hogy mi lesz, mikor kezdődik, amikor hirtelen megjelent mellettem a díszőrség a koporsóval... Nos, ott ha akartam volna sem nem nagyon tudtam volna szóhoz jutni... Utána pedig folyamatosan jöttek az 'élmények'. Beszélgetés Grosiccsal, aki egy hihetetlen közvetlen és barátságos ember és akinek a szemén látszott, hogy nem egyszerűen egy barátját vesztette el... aztán kézfogás a Real Madrid elnökével, aztán Beckenbauerrel... csak álltam és nem tudtam szóhoz jutni... Meghatott, na.

De most a vidámabb része (már ha lehet annak nevezni). A rendezői stage pass mindenhova jó volt. Mindenhova. VIP szektor, páholy... ha akartam volna, akkor lazán besétálok Áder mellé, és elkezdem megenni a svédasztaluk tartalmát. De nem voltam ennyire bunkó. Ezen alkalommal nem. Majd máskor.
A másik dolog, hogy valami hihetetlen jól néztek ki azok a lánykák, akik a ravatalt körbeállták. Szerencsémre a Kormorán egy öltözőben volt velük... 20-30 huszonéves lánykával. A többit el lehet képzelni...

Egy szó mint száz, a szomorú mivolta ellenére nagy élmény volt ez a mai nap. Egy olyan ember ment ma el, aki többet tett a magyar a fociért, mint amennyit az összes most élő játékos valaha fog. Meghatódtam.

És most nézem a gyászszertartást. A pap aki a beszédet mondja, Istent nem Istennek nevezte, hanem a legfőbb szövetségi kapitánynak, aki most beválogatja Öcsi bácsit a mennyei csapatba... ez így tetszett.