Ötödik - Képregények

Tegnap hajnali 3 ig képregényeket olvastam. Igen 22 évesen. Meg kell mondjam, már hiányzott. Ultimate Spider-Man-t olvastam. Igen, Pókembert. És ekkor rájöttem, hogy ez milyen jó dolog. Sok ember megmosolyog, amikor kijelentem, hogy máig olvasok képregényeket. A buszon is hülyének néztek, amikor leültem, és elővettem egy képregényt. És olvasni kezdtem... És most nem ezekről a japán szrokról beszélek. Azok... mindegy. A lényeg, hogy azok, akik lenéznek, megmosolyognak, mert látják, hogy Pókember van nálam, szerintem szánalmasak. És felnőttek. Ez az, amit ha tehetek, elkerülök. Ahhoz, hogy igazán élvezz egy Pókembert, ahhoz el kell felejteni a "való világot" amiben élsz. El kell felejteni, hogy az nem igaz. El kell hinni. Nem nehéz. Múltkor egyik ismerősömmel megnéztük az Ultimates rajzfilmet. Azt hittem róla, hogy ugyanúgy bele tudja magát élni, mint én. Tévedtem. Folyamatosan ilyeneket mondott: "ez hülyeség; megállítja a repülőt, mi??; ez mekkora baromság; persze kiugrik a 3.-ról és nem lesz semmi baja, stb...". Egy képregénybe hinned kell. Egy képregénybe bele kell élned magad. Attól jó, attól élvezhető. Ha felnőtt szemmel nézed, akkor csak nevetni fogsz rajta. Lehet, hogy végigolvasod, de nem tudod értékelni. Én alig várom, hogy kezembe vehessem (illetve letöltsem) a következő részt. Mert bele tudom élni magam abba a világba. És ettől kicsit különlegesnek érzem magam. Kövezzetek meg. Viszont ha valaki kedvet kapott, szóljon. Bár úgyse olvassa ezt senki...